„Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.”
Nagy Imre rádióbeszéde, 1956. november 4.
Hetven évvel ezelőtt, 1956. október 23-án délután budapesti egyetemisták gyülekeztek a Bem-szobornál, hogy kiálljanak a lengyel nép mellett. Estére az összegyűlt tömeg már az egész nemzet hangja volt. A Parlament előtt százezrek követelték a szabadságot, a Városligetben ledöntötték Sztálin szobrát, a Rádiónál pedig eldördültek az első lövések. Ami egy szolidaritási tüntetésnek indult, néhány óra alatt forradalommá lett: egy nép, amely alig egy évtizeddel a háború után, a megszállás és a diktatúra súlya alatt újra fel merte emelni fejét a szabadságért.
Tizenhárom napig úgy tűnt, a lehetetlen is megvalósulhat. Munkástanácsok és forradalmi bizottságok alakultak, a börtönök kapui megnyíltak, a Nagy Imre-kormány kimondta Magyarország semlegességét. November 4-én hajnalban azonban a szovjet tankok visszatértek. A pesti utcákon kamaszok és munkások szálltak szembe a világ egyik legerősebb hadseregével. Ezrek estek el, mintegy kétszázezren hagyták el hazájukat, a megtorlás pedig 229 életet követelt, köztük Nagy Imréét is.
A forradalmat leverték, de nem lehetett meg nem történtté tenni. 1956 egy egész korszakra rányomta bélyegét. A Kádár-rendszer a forradalom leverésére épült, és harminchárom évig nem tudott szabadulni árnyékától. Amikor 1989. június 16-án a Hősök terén százezrek búcsúztak Nagy Imrétől és mártírtársaitól, a forradalom végül győzött: eszméi a rendszerváltoztatás alapkövévé váltak.
1956 nem csupán magyar történet. A lengyel októberrel összefonódva ez volt az első nagy kísérlet arra, hogy Kelet-Közép-Európa a saját kezébe vegye a sorsát. A térség népei 1968-ban, 1980-ban és 1989-ben is ezt a fonalat vették fel.
Hetven év után fejet hajtunk a forradalom hősei és áldozatai előtt. Emlékük kötelez.
Kiemelt kép: Fortepan / Mácsai Zoltán
